Feketetói vásár

A feketetói vásárt minden év októberének második hétvégéjén rendezik meg Erdély nyugati részén, Csucsa mellett, Feketetón (Negreni).
In Feketetó, Transsylvania, a jumble sale is organized annually, in october.

Feketetó (Negreni) a Királyhágón átvezetõ fõútvonal mentén, Erdély történelmi határán fekszik, a Sebes-Körös partján, Csucsától tizenegy kilométerre. A települést jelzõ táblák szerint hat kilométer hosszú, de a faluhoz tartozó házakat a környezõ hegyek tetején is találunk. A falu Fekhethetow néven 1406-ban jelenik meg okiratokban. Ekkor a lakosság nagy része már román volt. Oklevelek szerint az országos és heti vásári szabadalmat 1815-ben kapta a település, de valószínûleg már korábban is tartottak itt vásárt. A hagyomány szerint a háromnapos vásár a szombattal kezdõdött. Ekkor volt az állatvásár, ahová a környékrõl napokig hajtották az állatokat Vasárnap volt a mesterségek vására, ahol a teknõvájók, csizmadiák, szabók, szûcsök, fazekasok, faragók, szitások, kötélverõk és egyéb kézmûvesek kínálták a paraszti háztartás kellékeit. A vásár harmadik napján élelmiszert árultak.

A hagyományos móc településszerkezet miatt a hegyekben szétszórtan élõ népesség e vásárokon nem csak a kereskedelmi, hanem a társadalmi szükségleteit is megszervezte. Hasonlóan a gãinai leányvásárhoz, hajdanán itt mutatták be egymásnak a házasságra érett fiatalokat, kiknek jövõjét a szülõk egyezkedése határozta meg. A kommunista rezsim a vásárnapokat a hétvége két napjára szûkítette. A rendszerváltás elõtt Feketetón javarészt erdélyiek, regátiak vettek részt, de (el)jöttek Besszarábiából és Bánságból is árusok. Ekkor még csupán a hétköznapi kellékek vására volt itt. A hetvenes, nyolcvanas években komoly valutának számított a negyed- vagy félkilós kávé, szappan, márkásabb cigaretta. Egy mívesebb kabátot fél kiló Rio kávéért meg lehetett kapni, de vásároltak itt már Patek Philippe órát, dedikált Ady kötetet is. A régiség hajdanán ócskaságnak számított, nem ritkaságnak. Az alkunál hivatkozni lehetett az áru korára, mint értékgyengítõ tulajdonságra. Ószer-jellege 1989 után kapott hangsúlyt, amikortól egyre több turista, pénzesebb külföldi látogatott el ide. Ezzel együtt természetesen az árakat is felverték. A kézzel faragott favillák, tányérok és kanalak, só- és fûszertartók gazdag választéka között ma is böngészhet az érdeklõdõ. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elején még látható vásári mutatványosok, erõmûvészek eltûntek, mint ahogy a váradi és kolozsvári magyarok többsége is az egykori vásárosból mára csak, mint turista látogat el. A gábor-cigányokat viszont képtelen kikezdeni az idõ. Mióta vásár a vásár, jelen vannak és ma is meghatározó képe a sok kalapos, bajuszos férfi és a színes szoknyás asszonynép.

Miben mennyi az annyi? Az idei vásárt a lábbelik tömkelege és a pénznemek zûrzavara határozta meg. A valutanemek káoszában mindkét oldalon érdemes volt a zavarosban halászni. Az árakat a román ajkú, jobb módú eladóknál euróban, az egyszerûbb népeknél lejben számolták. A magyaroknál mindezek mellett forintban is lehetett kalkulálni. A régi lej nagy összegeit csak az idõsek használták, akik nem egyszer teljesen belezavarodtak a nullák rengetegébe. A leleményesebb vevõk mindhárom valutanemben kértek árajánlatot, így amelyiket rosszabbul számították át, az nyert.

Az alku a vásáron kötelezõ – de nem mindenkire érvényes. A jól fogyó, kurrens termékeknél semmilyen erõ nem mozdított az áron. Miután elõadtam nagy ívû vételi ajánlatomat a népviseletben álldogáló pálinkaárus bácsikának, szelíden csak a fejét csóválta nemlegesen. Reménytelennek látszott minden konstrukció. Akármennyit veszek akármilyen valutáért. Legfeljebb többszöri kóstolgatással lehetett néhány centilitert potyázni. Minõségi kritikának helye nincs. Mindketten tudtuk: ilyet csak nála lehet kapni. A piac törvénye pedig kegyetlen. Az ár merev volt, akár a büféseknél a miccs. Mert azt többnyire elõre lesütötték a szakácsok. E fûszeres húsfalatok szemlátomást egységes kiszerelésben jelentek meg mindegyik konyhánál. A kézi tekerést már senki nem vállalta fel. Az elõre csomagolt, gyári mititei sem méretben, sem ízben nem okozott meglepetést. Az áráért is egységesen másfél lejt kértek.

A sült húsokkal, parasztrágóként, hosszú percekig küzdött, aki éhes volt. Hosszan tartó íz, hosszan tartó rágás. Az aranyfog sem segített. Az olajos sültkrumpli valamelyest. Desszertként friss kürtõskalácsot, vattacukrot, többféle protézisszaggató nugát vásárolhattunk. Magyarországi ismerõseim körében nagy sikernek örvendett a mézbaton. A lépet addig kellett rágni, amíg egy íztelen gitté nem csomósodott a szájban. Ezután dönteni kellett a két lehetõség között. Volt, aki nyelt.

Sátoros disznótoros. A székiek rendesen berendezkedtek: saját budival és alkalmi faszerkezetû sörsátorral is jelen voltak. Esténként élõ zenével csalogatták be a vendégsereget. Tizenöt deka sült kolbász két marok olajos szalmakrumplival közel kilenc, az árnyékszék sötétszürke vizû mosdóvíz használattal egy lejbe került. Akinek volt a zsebében néhány szelet kenyér, vagyonokat spórolhatott az étkezéskor. A népi hangulatra éhes kamerák falták az autentikus pillanatokat. Az alkalmi legényestõl belengõ padlózat akaratlanul is táncra lendítette az üldögélõket. A bõgõs a könnyebb szállítás végett két feszes spárgával spékelt csellón adta a mély hangokat. A lendület számított. A prímások vonóján pedig szépen gyûltek a tízesek. A roma-sátor a maga 3x40 wattos világításával és hozzávetõlegesen ugyanekkora hangerejével különös hangulatot teremtett. A csak néhány percre betérõ színes szoknyások tánca, a sült hús és a cigarettafüst elegye hamisítatlan balkáni hangulatot idézett. Itt még mûvirágra is tellett az asztalokon, ami a vásár végére ráadásul nagyrészt meg is maradt.

Nem messze ettõl, a nyitott színpadon Kolozs, Szilágy és Bihar megyébõl érkeztek román táncegyüttesek, énekesek. A vicceket nem mindenki értette, de a szép lányok kecses mozgása mindenkit kárpótolt. A vásár különbözõ pontjain spontán összeverõdõ alkalmi zenészek idén(re) eltûntek. A hegedûket árusítók is némán kínálták portékáikat. Aki pedig a nyakához emelte a hangszert, elvárta a bankófûzést a vonóba.

Új tízesért bárkinek a nótáját eljátszották, akármilyen nyelven is illett az ének hozzá. Fotózásért öt lejt kértek. Ha mégis lencsevégre akartam kapni némelyiket, mosolyogva tessékeltek odébb: „Ingyen nincs bazár!” A furulyaárusok szintén kiszorultak a vásárról. Vagy kihaltak, vagy telített lett a piac. Megcsappantak a subaárusok is. Hiánycikknek számított az öntött gumicipõ, a kínai vízeséses tájképek, az õzikés-oroszlános faliszõnyegek. Jézusból, utolsó vacsorás díszlepedõkbõl, máriás-kisdedes giccsekbõl azért még voltak tartalékok. Az antik parasztbútorok, faládák pedig valószínûleg a kíméletlen export miatt fogytak el Erdélybõl.

Helyette a cipõkereskedõk elképesztõ tömege tette kissé szürkévé a vásárt. A végeláthatalan mennyiségû lábbelikért vegyes volt az érdeklõdés. A bakancs jó áron talált gazdára, a kopottabb utcai cipõk az eladók nyakán maradtak. Vasárnap délután már negyed áron lehetett használt lábbeliket venni, de így is kevés volt a hozzá való láb. Ceausescu-könyvekre nem akadt vevõ, a Hitler-portré az utolsó nap nagy nehezen elkelt. Sztálin jelen sem volt, Kádár csupán egy Moldova könyv címében szerepelt. A Lenin-fej pedig kikopott a kínálatból. Igazi ritkaságnak számított az a kávéscsésze készlet, melyen a Politia Rutiera felirat, és egy Dacia rendõrautó díszelgett. Ára potom 20 lej volt – kifogástalan állapotban. Mellette egy tizenéves kislány árulta saját készítésû festményeit. Élõ állatot nem árultak a vásáron, hacsak nem számítom azt a pár aranyhalat, melyet akváriummal együtt kínáltak eladásra. Külön standon NATO és EU, román, és ki tudja miért, olasz zászlócskákat lehetett kapni több méretben. Egy jelentõs területen több tucat héber feliratú, zsinagógából „elhozott” dísztárgyakat, csillárokat, kántor sapkákat árult száz-háromszáz eurós darabáron egy széles cigányasszony. Elgondolkodtató, honnan kerültek ide e kegytárgyak, fõleg ha hozzá vesszük a váradi zsinagóga nemrégen történt módszeres kifosztását.

Muri légben-földön. A szórakozni vágyók a körhintán szédíthették magukat. A férfiak egymás közti dominancia-harcát a bokszgépeken rendezték. A nõk ilyenkor tisztes távolból szemlélték az izmozást, kellõ hajtóerõt adva a versengõknek. Egy ütés egy lej. „Lábbal rúgni tilos” – figyelmeztetett a felirat. Aki a nyolcszázötven pontot elérte, megdicsérték. Aki gyengébben ütött a labdába, fõhajtva kullogott el. A közönség csendje fokozta a szégyent. Egy kilencszáztizennégy pontos legény uralta a terepet. Õ ingyen ütött néha, ha megközelítették. A szerencsejátékot kedvelõk is könnyedén megszabadulhattak pénzüktõl.

A parasztrulett egész hálózata mûködött a piacon. Itt is egy lej volt egy pörgetés. A nyerési esély nem volt fontos. Az értékek pár centire voltak a játékosoktól. A szerencsésebbek használt majmot, recsegõ rádiót, rágót nyerhettek, de a pechesek is vigasztalódhattak egy síppal, lufival. Üres kézzel senki nem távozott. Újdonságnak számított a piacon a konzervdoboz-dobáló verseny. Egy rongylabdával tíz üres bádogdobozt kellett leütni három dobással. A második dobás után valóságos szurkolótábor gyûlt össze szorítani a még esélyes játékosnak. A szervezõk bonyolult számításai igazolódni látszottak. Különös arányt határoztak meg az átlag ember ügyessége és a dobozok-játékos távolsága között. Sejteni lehet, kinek a javára. A lelkes hajigálók viszont fergeteges hangulatban mutathatták meg tudásukat, de néhány doboz mindig maradt a deszkán.

Ismerõs koldusok. A változás szeleivel leginkább a koldusok dacoltak. Elnyûtt vonásaikat látva döbbentem rá: együtt öregszünk. A több évtizede ismerõs arcok az egykori vásárokat idézték, megfakult kalapjuk régen tizenöt, huszonöt banisoktól csörögtek. A cserepes bõrû cigánylány húsz éve ugyanott, a híd szélén próbálja könyörületre bírni az embereket. „Szerencséjére” azóta sem gyógyult meg. Így legalább megél. A kolozsvári és váradi látvány-kéregetõk zöme jelen volt. A csapdaárusok évszázados mesterségükkel a vadfogók helyett a patkánycsapdákkal próbálnak életben maradni. Jól jövedelmez a rézkolomp és a kucsmaüzlet is. A „plászások” is a régiek, bár dizájnt váltottak. A retro-plászák a hetvenes évek divatját idézték. A német reklámkatalógusok lapjaival ékesített szatyrok kora, úgy tûnik, végleg a múlté lett. .

Nem panaszkodtak a fafaragók sem, bár velük a románul nem tudók rosszul jártak, mivel alkudni mutogatással alig lehetett. Aki viszont értette nyelvüket, negyedéért megszámolhatta a helyben faragott árut. Jelen voltak a szitakészítõk is, de már nem akkora erõvel, mint évekkel ezelõtt. A kilencvenes évek elején tapasztalható nagy kereslet jócskán megcsappant a népi ingek, zekék, szoknyák, katrincák iránt is. A jellegzetes körösfõi varrottasok e kalotaszeg szívében lüktetõ vásáron gyakorlatilag jelen sem voltak. Helyettük a „hasznavehetõbb” baseball ütõk, méteres grafitceruzák és mexikói szalmakalapok érvényesültek.

Az utolsó pillanatok. Feketetón a vásári hangulat különös fordulatot vesz az utolsó nap délutánján. Elõkerülnek a szállításra kész dobozok, ládák, az árusok számolgatják a bevételt, summázzák az üzleti sikert. Ilyenkor az utolsó erõvel érdemes újra végiglátogatni mindazon helyeket, árukat, melyekre már alkudtunk, de mégse sikerült az egyezség. A tányérárus három nap alatt sem volt hajlandó kétezer forint alatt adni portékáját. Csomagolás közben sem hatotta meg a kínált ezer forintosom. A kollekciója szinte hiánytalan maradt. Átszaladva egy régi tükröt árusítóhoz, már kecsegtetõbb volt az ajánlatom. Egy még elképzelhetõ ár közlése és annak tétova elutasítása után határozott léptekkel távoztam. Szerencsém volt. Utánam szólt: vigye!

Balról három ezüstkanálra alkudtam. Kimondtam a végsõ összeget. Az eladó asszonyához fordult: „adjuk oda ennyiért!”. Az asszony gondolkodott egy cseppet, majd szó-se-lehet-róla fejcsóválással próbált több pénzt kérni. Elsétáltam. Nem szólt utánam. Lassan mindegyik eladó közvetlen eladási stratégiát alkalmazott. Egy agresszív marketinges „Hai la blugi, hai hai!” szólamokkal igyekezett beterelni egy ruhás sorba. A zoknikat vesztegetõ cigányasszonyok (ki tudja miért, ez nõi munka) könyörgõ tekintettel kínálták portékájukat. Hiába. Van zoknim. A cipõsök feladták. Pakolnak. Az egyre nagyobb autóforgalom mindenki türelmét kikezdte. A tülekedés, tolakodás közepette a koldusok is végsõ rohamba lendülnek. A kijárat elõtt a kucsmaárusok elképesztõ árengedménnyel lengetik az ember arcába a fejrevalót. Pakol a kolompos, a cukorvattás már tisztogatja a gépét, bontják a bõrkabátos pultot, csörren a körhinta lánca is. A Nap lebukott a hegy mögé. A természet ismét birtokba veszi a tájat. Varjak veszekednek a kóbor kutyákkal a szemeten, guberálók kutatnak eladatlan vagy elhagyott holmi után. Csak a Körös csobogása visszhangzik a völgyben – évezredek óta.

Feketetó - 2008

(Rédley Tamás fotói - www.arta.hu)

email: infokukacartaponthu


	A feketetói vásárt minden év októberének második hétvégéjén rendezik meg Erdély nyugati részén, Csucsa mellett, Feketetón (Negreni). In Feketetó, Transsylvania, a jumble sale is organized annually, in october. Feketetó (Negreni) a Királyhágón átvezetõ fõútvonal mentén, Erdély történelmi határán fekszik, a Sebes-Körös partján, Csucsától tizenegy kilométerre. A települést jelzõ táblák szerint hat kilométer hosszú, de a faluhoz tartozó házakat a környezõ hegyek tetején is találunk. A falu Fekhethetow néven 1406-ban jelenik meg okiratokban. Ekkor a lakosság nagy része már román volt. Oklevelek szerint az országos és heti vásári szabadalmat 1815-ben kapta a település, de valószínûleg már korábban is tartottak itt vásárt. A hagyomány szerint a háromnapos vásár a szombattal kezdõdött. Ekkor volt az állatvásár, ahová a környékrõl napokig hajtották az állatokat Vasárnap volt a mesterségek vására, ahol a teknõvájók, csizmadiák, szabók, szûcsök, fazekasok, faragók, szitások, kötélverõk és egyéb kézmûvesek kínálták a paraszti háztartás kellékeit. A vásár harmadik napján élelmiszert árultak.
A hagyományos móc településszerkezet miatt a hegyekben szétszórtan élõ népesség e vásárokon nem csak a kereskedelmi, hanem a társadalmi szükségleteit is megszervezte. Hasonlóan a gãinai leányvásárhoz, hajdanán itt mutatták be egymásnak a házasságra érett fiatalokat, kiknek jövõjét a szülõk egyezkedése határozta meg. A kommunista rezsim a vásárnapokat a hétvége két napjára szûkítette. A rendszerváltás elõtt Feketetón javarészt erdélyiek, regátiak vettek részt, de (el)jöttek Besszarábiából és Bánságból is árusok. Ekkor még csupán a hétköznapi kellékek vására volt itt. A hetvenes, nyolcvanas években komoly valutának számított a negyed- vagy félkilós kávé, szappan, márkásabb cigaretta. Egy mívesebb kabátot fél kiló Rio kávéért meg lehetett kapni, de vásároltak itt már Patek Philippe órát, dedikált Ady kötetet is. A régiség hajdanán ócskaságnak számított, nem ritkaságnak. Az alkunál hivatkozni lehetett az áru korára, mint értékgyengítõ tulajdonságra. Ószer-jellege 1989 után kapott hangsúlyt, amikortól egyre több turista, pénzesebb külföldi látogatott el ide. Ezzel együtt természetesen az árakat is felverték. A kézzel faragott favillák, tányérok és kanalak, só- és fûszertartók gazdag választéka között ma is böngészhet az érdeklõdõ. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elején még látható vásári mutatványosok, erõmûvészek eltûntek, mint ahogy a váradi és kolozsvári magyarok többsége is az egykori vásárosból mára csak, mint turista látogat el. A gábor-cigányokat viszont képtelen kikezdeni az idõ. Mióta vásár a vásár, jelen vannak és ma is meghatározó képe a sok kalapos, bajuszos férfi és a színes szoknyás asszonynép.
	Miben mennyi az annyi? Az idei vásárt a lábbelik tömkelege és a pénznemek zûrzavara határozta meg. A valutanemek káoszában mindkét oldalon érdemes volt a zavarosban halászni. Az árakat a román ajkú, jobb módú eladóknál euróban, az egyszerûbb népeknél lejben számolták. A magyaroknál mindezek mellett forintban is lehetett kalkulálni. A régi lej nagy összegeit csak az idõsek használták, akik nem egyszer teljesen belezavarodtak a nullák rengetegébe. A leleményesebb vevõk mindhárom valutanemben kértek árajánlatot, így amelyiket rosszabbul számították át, az nyert.
Az alku a vásáron kötelezõ – de nem mindenkire érvényes. A jól fogyó, kurrens termékeknél semmilyen erõ nem mozdított az áron. Miután elõadtam nagy ívû vételi ajánlatomat a népviseletben álldogáló pálinkaárus bácsikának, szelíden csak a fejét csóválta nemlegesen. Reménytelennek látszott minden konstrukció. Akármennyit veszek akármilyen valutáért. Legfeljebb többszöri kóstolgatással lehetett néhány centilitert potyázni. Minõségi kritikának helye nincs. Mindketten tudtuk: ilyet csak nála lehet kapni. A piac törvénye pedig kegyetlen. Az ár merev volt, akár a büféseknél a miccs. Mert azt többnyire elõre lesütötték a szakácsok. E fûszeres húsfalatok szemlátomást egységes kiszerelésben jelentek meg mindegyik konyhánál. A kézi tekerést már senki nem vállalta fel. Az elõre csomagolt, gyári mititei sem méretben, sem ízben nem okozott meglepetést. Az áráért is egységesen másfél lejt kértek.
	A sült húsokkal, parasztrágóként, hosszú percekig küzdött, aki éhes volt. Hosszan tartó íz, hosszan tartó rágás. Az aranyfog sem segített. Az olajos sültkrumpli valamelyest. Desszertként friss kürtõskalácsot, vattacukrot, többféle protézisszaggató nugát vásárolhattunk. Magyarországi ismerõseim körében nagy sikernek örvendett a mézbaton. A lépet addig kellett rágni, amíg egy íztelen gitté nem csomósodott a szájban. Ezután dönteni kellett a két lehetõség között. Volt, aki nyelt.
Sátoros disznótoros. A székiek rendesen berendezkedtek: saját budival és alkalmi faszerkezetû sörsátorral is jelen voltak. Esténként élõ zenével csalogatták be a vendégsereget. Tizenöt deka sült kolbász két marok olajos szalmakrumplival közel kilenc, az árnyékszék sötétszürke vizû mosdóvíz használattal egy lejbe került. Akinek volt a zsebében néhány szelet kenyér, vagyonokat spórolhatott az étkezéskor. A népi hangulatra éhes kamerák falták az autentikus pillanatokat. Az alkalmi legényestõl belengõ padlózat akaratlanul is táncra lendítette az üldögélõket. A bõgõs a könnyebb szállítás végett két feszes spárgával spékelt csellón adta a mély hangokat. A lendület számított. A prímások vonóján pedig szépen gyûltek a tízesek. A roma-sátor a maga 3x40 wattos világításával és hozzávetõlegesen ugyanekkora hangerejével különös hangulatot teremtett. A csak néhány percre betérõ színes szoknyások tánca, a sült hús és a cigarettafüst elegye hamisítatlan balkáni hangulatot idézett. Itt még mûvirágra is tellett az asztalokon, ami a vásár végére ráadásul nagyrészt meg is maradt.
	Nem messze ettõl, a nyitott színpadon Kolozs, Szilágy és Bihar megyébõl érkeztek román táncegyüttesek, énekesek. A vicceket nem mindenki értette, de a szép lányok kecses mozgása mindenkit kárpótolt. A vásár különbözõ pontjain spontán összeverõdõ alkalmi zenészek idén(re) eltûntek. A hegedûket árusítók is némán kínálták portékáikat. Aki pedig a nyakához emelte a hangszert, elvárta a bankófûzést a vonóba.
	Új tízesért bárkinek a nótáját eljátszották, akármilyen nyelven is illett az ének hozzá. Fotózásért öt lejt kértek. Ha mégis lencsevégre akartam kapni némelyiket, mosolyogva tessékeltek odébb: „Ingyen nincs bazár!” A furulyaárusok szintén kiszorultak a vásárról. Vagy kihaltak, vagy telített lett a piac. Megcsappantak a subaárusok is. Hiánycikknek számított az öntött gumicipõ, a kínai vízeséses tájképek, az õzikés-oroszlános faliszõnyegek. Jézusból, utolsó vacsorás díszlepedõkbõl, máriás-kisdedes giccsekbõl azért még voltak tartalékok. Az antik parasztbútorok, faládák pedig valószínûleg a kíméletlen export miatt fogytak el Erdélybõl.
Helyette a cipõkereskedõk elképesztõ tömege tette kissé szürkévé a vásárt. A végeláthatalan mennyiségû lábbelikért vegyes volt az érdeklõdés. A bakancs jó áron talált gazdára, a kopottabb utcai cipõk az eladók nyakán maradtak. Vasárnap délután már negyed áron lehetett használt lábbeliket venni, de így is kevés volt a hozzá való láb. Ceausescu-könyvekre nem akadt vevõ, a Hitler-portré az utolsó nap nagy nehezen elkelt. Sztálin jelen sem volt, Kádár csupán egy Moldova könyv címében szerepelt. A Lenin-fej pedig kikopott a kínálatból. Igazi ritkaságnak számított az a kávéscsésze készlet, melyen a Politia Rutiera felirat, és egy Dacia rendõrautó díszelgett. Ára potom 20 lej volt – kifogástalan állapotban. Mellette egy tizenéves kislány árulta saját készítésû festményeit. Élõ állatot nem árultak a vásáron, hacsak nem számítom azt a pár aranyhalat, melyet akváriummal együtt kínáltak eladásra. Külön standon NATO és EU, román, és ki tudja miért, olasz zászlócskákat lehetett kapni több méretben. Egy jelentõs területen több tucat héber feliratú, zsinagógából „elhozott” dísztárgyakat, csillárokat, kántor sapkákat árult száz-háromszáz eurós darabáron egy széles cigányasszony. Elgondolkodtató, honnan kerültek ide e kegytárgyak, fõleg ha hozzá vesszük a váradi zsinagóga nemrégen történt módszeres kifosztását.


Muri légben-földön. A szórakozni vágyók a körhintán szédíthették magukat. A férfiak egymás közti dominancia-harcát a bokszgépeken rendezték. A nõk ilyenkor tisztes távolból szemlélték az izmozást, kellõ hajtóerõt adva a versengõknek. Egy ütés egy lej. „Lábbal rúgni tilos” – figyelmeztetett a felirat. Aki a nyolcszázötven pontot elérte, megdicsérték. Aki gyengébben ütött a labdába, fõhajtva kullogott el. A közönség csendje fokozta a szégyent. Egy kilencszáztizennégy pontos legény uralta a terepet. Õ ingyen ütött néha, ha megközelítették. A szerencsejátékot kedvelõk is könnyedén megszabadulhattak pénzüktõl.
	A parasztrulett egész hálózata mûködött a piacon. Itt is egy lej volt egy pörgetés. A nyerési esély nem volt fontos. Az értékek pár centire voltak a játékosoktól. A szerencsésebbek használt majmot, recsegõ rádiót, rágót nyerhettek, de a pechesek is vigasztalódhattak egy síppal, lufival. Üres kézzel senki nem távozott. Újdonságnak számított a piacon a konzervdoboz-dobáló verseny. Egy rongylabdával tíz üres bádogdobozt kellett leütni három dobással. A második dobás után valóságos szurkolótábor gyûlt össze szorítani a még esélyes játékosnak. A szervezõk bonyolult számításai igazolódni látszottak. Különös arányt határoztak meg az átlag ember ügyessége és a dobozok-játékos távolsága között. Sejteni lehet, kinek a javára. A lelkes hajigálók viszont fergeteges hangulatban mutathatták meg tudásukat, de néhány doboz mindig maradt a deszkán.
Ismerõs koldusok. A változás szeleivel leginkább a koldusok dacoltak. Elnyûtt vonásaikat látva döbbentem rá: együtt öregszünk. A több évtizede ismerõs arcok az egykori vásárokat idézték, megfakult kalapjuk régen tizenöt, huszonöt banisoktól csörögtek. A cserepes bõrû cigánylány húsz éve ugyanott, a híd szélén próbálja könyörületre bírni az embereket. „Szerencséjére” azóta sem gyógyult meg. Így legalább megél. A kolozsvári és váradi látvány-kéregetõk zöme jelen volt. A csapdaárusok évszázados mesterségükkel a vadfogók helyett a patkánycsapdákkal próbálnak életben maradni. Jól jövedelmez a rézkolomp és a kucsmaüzlet is. A „plászások” is a régiek, bár dizájnt váltottak. A retro-plászák a hetvenes évek divatját idézték. A német reklámkatalógusok lapjaival ékesített szatyrok kora, úgy tûnik, végleg a múlté lett. .
	Nem panaszkodtak a fafaragók sem, bár velük a románul nem tudók rosszul jártak, mivel alkudni mutogatással alig lehetett. Aki viszont értette nyelvüket, negyedéért megszámolhatta a helyben faragott árut. Jelen voltak a szitakészítõk is, de már nem akkora erõvel, mint évekkel ezelõtt. A kilencvenes évek elején tapasztalható nagy kereslet jócskán megcsappant a népi ingek, zekék, szoknyák, katrincák iránt is. A jellegzetes körösfõi varrottasok e kalotaszeg szívében lüktetõ vásáron gyakorlatilag jelen sem voltak. Helyettük a „hasznavehetõbb” baseball ütõk, méteres grafitceruzák és mexikói szalmakalapok érvényesültek.
Az utolsó pillanatok. Feketetón a vásári hangulat különös fordulatot vesz az utolsó nap délutánján. Elõkerülnek a szállításra kész dobozok, ládák, az árusok számolgatják a bevételt, summázzák az üzleti sikert. Ilyenkor az utolsó erõvel érdemes újra végiglátogatni mindazon helyeket, árukat, melyekre már alkudtunk, de mégse sikerült az egyezség. A tányérárus három nap alatt sem volt hajlandó kétezer forint alatt adni portékáját. Csomagolás közben sem hatotta meg a kínált ezer forintosom. A kollekciója szinte hiánytalan maradt. Átszaladva egy régi tükröt árusítóhoz, már kecsegtetõbb volt az ajánlatom. Egy még elképzelhetõ ár közlése és annak tétova elutasítása után határozott léptekkel távoztam. Szerencsém volt. Utánam szólt: vigye!
	Balról három ezüstkanálra alkudtam. Kimondtam a végsõ összeget. Az eladó asszonyához fordult: „adjuk oda ennyiért!”. Az asszony gondolkodott egy cseppet, majd szó-se-lehet-róla fejcsóválással próbált több pénzt kérni. Elsétáltam. Nem szólt utánam. Lassan mindegyik eladó közvetlen eladási stratégiát alkalmazott. Egy agresszív marketinges „Hai la blugi, hai hai!” szólamokkal igyekezett beterelni egy ruhás sorba. A zoknikat vesztegetõ cigányasszonyok (ki tudja miért, ez nõi munka) könyörgõ tekintettel kínálták portékájukat. Hiába. Van zoknim. A cipõsök feladták. Pakolnak. Az egyre nagyobb autóforgalom mindenki türelmét kikezdte. A tülekedés, tolakodás közepette a koldusok is végsõ rohamba lendülnek. A kijárat elõtt a kucsmaárusok elképesztõ árengedménnyel lengetik az ember arcába a fejrevalót. Pakol a kolompos, a cukorvattás már tisztogatja a gépét, bontják a bõrkabátos pultot, csörren a körhinta lánca is. A Nap lebukott a hegy mögé. A természet ismét birtokba veszi a tájat. Varjak veszekednek a kóbor kutyákkal a szemeten, guberálók kutatnak eladatlan vagy elhagyott holmi után. Csak a Körös csobogása visszhangzik a völgyben – évezredek óta.